A bulimia gyakran „láthatatlan” – és ez még jobban elszigetel

A bulimiáról ritkán beszélnek a nyílt színen. Ha mégis, akkor is inkább suttogva. Tabuként. Valami furcsa, szégyellni való jelenségként, amit jobb nem firtatni. És épp ez az egyik legfájdalmasabb tulajdonsága: az, hogy szinte mindig titokban zajlik.

Reggel elmész dolgozni vagy iskolába. Mosolyogsz. Válaszolsz e-mailekre. Megcsinálod, amit kell. Talán még viccelődsz is. Senki nem sejti, hogy előző este a fürdőszobában zokogtál evés után. Hogy megint nem aludtál rendesen. Hogy a tested feszít, mert már nem bírod az ingadozást. Hogy a lelked egy sötét kamrában ül és senki nem nyitja rá az ajtót.

És amikor nem látnak – akkor azt hiszed, te magad sem vagy látható. Hogy ha senki nem veszi észre, amit átélsz, akkor talán tényleg nem is számít. Hogy ha nem omlasz össze nyilvánosan, akkor túlreagálod az egészet. Hogy ha senki nem kérdez rá, akkor lehet, hogy ez csak a te hibád.

A láthatatlanság a legcsendesebb börtön. És a bulimia pont ezt használja ki: elrejt a világ elől.

De tudd: Attól, hogy senki nem veszi észre, te még ott vagy.Attól, hogy kívülről működsz, belül még lehetsz romokban. Attól, hogy nem kérdez senki, még járna a válasz: „Hogy vagy?”

Sokan azt mondják: „Miért nem kérsz segítséget?” De ők nem tudják, milyen az, amikor évek óta úgy élsz, hogy senki nem látja a valódi arcod. Nem tudják, milyen az, amikor egyedül hordod az összes titkot, miközben minden nap erősnek kell látszani. Milyen az, amikor már nem is tudod, hogyan kell jelen lenni úgy, hogy ne szégyelld magad.

De itt van egy mondat, amit minden láthatatlan embernek ki kell egyszer hallania:

„Nem vagy egyedül. És megérdemled, hogy lássanak – anélkül, hogy bizonyítanod kellene.”

A bulimia nem te vagy. És a fájdalom, amit titokban hordozol, nem kisebb attól, hogy senki nem látja. Sőt – néha épp az a legnehezebb, hogy nem látnak.

De én látlak. És most már te is megláthatod magad.