A bulimia sokszor trauma-reakció

Sokan úgy gondolnak a bulimiára, mint egy testtel kapcsolatos „problémára”. Mint egy evési zavarra. Mint egy viselkedésre, amit „meg kell szüntetni”. De aki benne él, az tudja: ez nem csak az ételről szól. Nem csak a testről. És nem is csak az akaratról.

Sokszor a bulimia egy trauma-reakció. Egy csendes sikoly. Egy túlélési forma, amit akkor találtál ki – ösztönösen, tudattalanul – amikor még sem szavaid, sem eszközeid nem voltak a fájdalomhoz, amit átéltél.

Lehet, hogy valaki elhagyott. Lehet, hogy valaki bántott – fizikailag, lelkileg, vagy érzelmileg. Lehet, hogy soha nem kaptad meg azt a szeretetet, azt a biztonságot, amit gyerekként meg kellett volna kapnod. Vagy épp az történt, hogy minden rendben volt – kívülről. De te belül egyedül voltál a félelmeiddel. A kérdéseiddel. A haragoddal, amit nem volt szabad kimondani.

És a tested… elraktározta mindezt. És amikor már nem bírtad tovább – elkezdett beszélni helyetted. Evéssel. Falással. Hányással. Kompenzálással. És te talán sosem értetted, hogy miért. Csak azt tudtad, hogy valami nincs rendben.

De a tested nem áruló. A bulimia nem az ellenséged. Ez az egész lehet, hogy a legelső módja volt annak, hogy valahogyan kezeld azt, amit soha nem volt szabad kimondani. Lehet, hogy a falás a kimondatlan düh. A hányás a kimondatlan undor. A kontrollmánia a kimondatlan félelem, hogy „ha most sem figyelnek rád, akkor végleg elveszel.”

A trauma nem mindig látványos. Néha annyi történt „csak”, hogy gyerekként nem volt ott senki, amikor szükséged lett volna rá. És ez a hiány sokkal mélyebb nyomokat hagy, mint bármilyen fizikai sebesülés.

A bulimia ilyenkor nem döntés. Hanem válasz. A múltadra. A hiányodra. Azokra a kérdésekre, amiket senki nem válaszolt meg akkor.

És ha ezt olvasod, lehet, hogy most először merül fel benned a gondolat:

„Lehet, hogy amit átélek, nemcsak rossz szokás. Hanem egy régi seb lenyomata.”

És ha így van – akkor tudd: nem vagy hibás. Az, amit megtettél, a legjobb volt, amit akkor tenni tudtál. De most, felnőttként, már lehet másképp. Már lehet kérdezni, megérteni, feldolgozni. Már lehet gyógyulni.

Nem egyedül. Nem erőből. Hanem kapcsolódásban. Meghallgatásban. Szelídségben.

Mert amit a trauma elvett – azt a gyógyulás nem csak helyrehozza.

Hanem új történetté írja.

És ennek a történetnek most kezdődik az a része, ahol végre nem egyedül kell cipelned mindezt.