A „csak figyelek az étkezésemre” is lehet része az evészavarnak

„Nem, nálam nincs gond. Csak tudatosan eszem.”„Nem falás volt, csak túl sokat vacsoráztam.”„Nem kompenzálok, csak próbálom egyensúlyban tartani a dolgokat.”„Én csak egészségesen élek. Ennyi az egész.”

A diétakultúra megtanított minket arra, hogy az önbüntetésnek is vannak menő nevei. Hogy ha szépen tálaljuk, akkor még az önutálat is „életmódváltásnak” tűnik. És hogy ha elég magabiztosan mondjuk, senki sem kérdez semmit.

Csakhogy… van egy pont, ahol a „tudatosság” átcsúszik megszállottságba. Ahol az „egészséges étkezés” már nem öröm, hanem szorongás. Ahol a „figyelek magamra” valójában azt jelenti: büntetem magam minden falat után. Ahol már nem te irányítasz – hanem az evés irányít téged. Csak most elegánsabb ruhát adtál rá.

Sokszor hallom:

„Én nem bulimiás vagyok, csak maximalista.”„Én nem falok, csak néha túlzok.”„Én nem hányok, csak utána mindig böjtölök.”

És ezek a mondatok mögött ott van a legnagyobb félelem: „Ha elengedem a kontrollt, szétesek. Elhízok. Elveszek. Én magam eltűnök.”

Ez a kontrolléhség sokszor nem a testtel, hanem a lélekkel függ össze. Valaki, valamikor elhitette veled, hogy csak akkor vagy elég jó, ha „odafigyelsz”. Hogy a tested mindig legyen karban tartva. Hogy a vágy veszélyes, az étel ellenség, az éhség gyengeség.

És te azóta számolod. Méred. Korlátozod. Jutalmazod és bünteted magad. És amikor falás történik, az nem „hiba” – hanem a tested tiltakozása a túlzott kontroll ellen.

A diétakultúra azt suttogja: „Legyél mindig jobb.” A bulimia pedig bekiabál: „Már nem bírom tovább.” És te valahol a kettő között próbálsz egyensúlyozni – kifelé mosolyogva, befelé szétesve.

De van egy jó hírem: nem kell örökre egyensúlyozni.

Lehet egy olyan élet, ahol nem számolod a kalóriát. Ahol az evés nem büntetés vagy jutalom. Ahol a tested nem projekt – hanem otthon. És ahol nem attól vagy értékes, hogy „elég kontrollált” vagy, hanem attól, hogy lélegzel. Létezel. Ember vagy.