A falás valójában egy érzelmi túlélési stratégia

Azt hisszük, a falás csak evés. Gyors, kontrollálatlan, szégyenletes – egyfajta „roham”, amit az ember nem tud megállítani. Kívülről úgy tűnhet: csak mohóság. Túlzott vágy az ételre. Aztán, mikor vége, jön a hányás, a bűntudat, a szégyen. És a kérdés, ami belülről éget:

„Miért csinálom ezt magammal?”

De a falás nem csak evés. Nem is az ételről szól. A falás egy nyelv, amit a tested elkezdett beszélni, amikor a szavaid már nem voltak elégségesek. A falás egy eszköz, amit akkor választottál, amikor minden más kudarcot vallott. A falás egy túlélési stratégia, amit nem tudatosan, de annál zsigeribben kezdtél alkalmazni – azért, hogy kibírd azt, amit nem lehetett kibírni.

Lehet, hogy gyerekkorodban nem volt szabad dühösnek lenni, így most a dühödet eszed el. Lehet, hogy senki nem vigyázott rád, és most a magányt tömöd be. Lehet, hogy mindig csendben kellett maradnod, és most az étel kiabál helyetted.

Nem gyengeség ez. Hanem egy zseniálisan megalkotott belső rendszer, ami segített túlélni azt az időszakot, amikor senki más nem segített. A falás nem azért történik, mert „buta vagy”. Hanem mert valami fáj, és nincs más eszközöd hozzá.

A falás egy válasz. Nem jó vagy rossz – csak az egyetlen, ami akkor működött. A falás nem a baj gyökere – hanem a tünete annak, hogy valami nagyon régóta elviselhetetlen.

És lehet, hogy most is csak arra vágysz: egy biztonságos helyre, ahol valaki megkérdezi, hogy vagy – anélkül, hogy ítélkezne.

A tested nem elárult téged – hanem megtanított arra, hogyan maradj életben akkor is, amikor már nem bírtad. És most, hogy felnőtt vagy, talán itt az idő megtanulni új válaszokat. Olyanokat, amelyek nem pusztítanak, hanem gyógyítanak.

A gyógyulás nem azzal kezdődik, hogy „nem falok többé”, hanem azzal, hogy végre meghallgatod, mit próbál elmondani neked ez az egész.

És elhiszed: nem vagy őrült. Nem vagy elromlott. Nem vagy rossz. Csak eddig nem volt, aki megértsen. Most már van.