Falás nem mindig túlevés – sokan rejtetten, „kis adagokkal” szenvednek

Amikor azt mondjuk, „falásroham”, a legtöbb ember előtt egy drámai kép jelenik meg: valaki titokban elpusztít fél pizzát, egy tábla csokit, három zacskó chipset és egy liter fagylaltot. Egyszerre. Gyorsan. Zavartan. És igen – ilyen is van.

De van egy másik forma, amiről kevesebbet beszélünk. Ami nem fér bele a „klasszikus tünetképbe”. És talán épp ezért a legkegyetlenebb: az, amikor folyamatosan fal az ember – de sosem annyit, hogy az „soknak” tűnjön.

Egy keksz itt. Egy kanál mogyoróvaj ott. Egy darabka sajt, egy marék müzli, egy fél banán, egy kis maradék. Nem tűnik fel senkinek. És sokszor még magadnak sem. Mert nem az egész doboz chips tűnt el. Csak mindenből egy kicsi.

És aztán jön az este – és a gyomrod tele van, de az elméd üres. Vagy épp fordítva.

Nem bírsz leülni rendesen enni, mert azonnal szorongani kezdesz tőle. De valamit muszáj enni. Mert fáradt vagy. Vagy nyugtalan. Vagy unatkozol. Vagy sírnál, de nem jönnek a könnyek.

Ez is falás. Ez is evészavar. Ez is szenvedés.

Nem az adag mérete számít – hanem a kapcsolat, amit az étellel kialakítottál. És ha ez a kapcsolat titokkal, bűntudattal, önutálattal van tele, akkor teljesen mindegy, hány kalóriáról van szó. A fájdalom akkor is valódi. Az éhség nem mindig fizikai. És a jóllakottság nem mindig jön meg az étellel.

Van, aki minden este egyedül ül a hűtő előtt és csipeget. Nem azért, mert éhes – hanem mert fél a csendtől. Vagy attól, hogy semmi sem történik. Vagy attól, hogy újra éreznie kellene azt, amit egész nap elnyomott.

Ez a „csendes bulimia”. Nem látványos. Nem feltűnő. De mélyen belül minden falat kiabál.

És lehet, hogy még soha senki nem mondta ezt neked, de most ideírom:

Nem attól vagy elég "meggyötört”, hogy mennyit eszel – hanem attól, ahogyan szenvedsz tőle. És nem attól vagy „elég jogosult a segítségre”, hogy hány kilót fogytál – hanem attól, hogy már nem bírsz így élni.

Az a tény, hogy kívülről nem látszik, nem érvényteleníti a belső fájdalmadat.

Ha magadra ismertél ezekben a sorokban, kérlek… ne kérdőjelezd meg, hogy jogos-e, amit érzel. Az evés nem a probléma – csak a jele annak, hogy valahol, valamikor, valami nagyon fájni kezdett benned. És te azóta is próbálod valahogyan túlélni.

És ebben nem vagy egyedül.