Nem kell diagnózis ahhoz, hogy szenvedj – és jogod van segítséget kérni

Sokan, akik bulimiával vagy más evészavarral küzdenek, úgy élik az életüket, mintha állandóan egy láthatatlan mérlegen állnának. Nem csak a kilók miatt – hanem a „jogosultság” miatt is.

„Elég beteg vagyok?”„Mások rosszabbul vannak nálam.”„Nekem még nincs diagnózisom.”„Nem fogytam le extrém módon.”„Nem utaltak be a kórházba.”„Néha tudok normálisan enni. Akkor ez biztos nem az.”

Mintha csak akkor lenne „érvényes” a szenvedésed, ha valaki más – egy szakember, egy teszt, egy hivatalos intézmény – ráütne egy pecsétet, hogy: igen, beteg vagy. És amíg ez nincs meg, addig inkább hallgatsz. Visszahúzódsz. Megmagyarázod. Minimalizálod. És újra és újra belesétálsz abba a csapdába, amit úgy hívnak:„Másoknak rosszabb. Én nem panaszkodhatok.”

Pedig a fájdalom nem így működik.

• A tested nem várja meg a diagnózist, mielőtt szenvedni kezd.

• A lelked nem tesz különbséget „kóros” és „csak nehéz” között.

• A szégyen nem kér pszichiátriai véleményt, mielőtt megfojtana.

  
  

És a legfontosabb: a segítségkéréshez nem kell „elég rossz állapotban” lenned. Elég, ha úgy érzed: ez így nem jó. Elég, ha tudod: nem szeretnél tovább így élni. Elég, ha azt mondod: „Elfáradtam.”Ez már önmagában jogosítvány.

A gyógyulás nem azoknak van fenntartva, akik már padlón vannak. A gyógyulás azoknak van, akik felismerik, hogy valami fáj – és mernek közeledni a saját történetükhöz. Akik nem akarnak tovább egyedül lenni az evéssel, a szégyennel, az ismétlődő körökkel.

Nincs szükség orvosi papírra ahhoz, hogy valaki melléd üljön és meghallgasson. Nincs szükség tünetlistára ahhoz, hogy kijelentsd: szenvedsz. És nincs szükség engedélyre ahhoz, hogy jobban akarj lenni.

A segítség nem kiváltság. Hanem lehetőség. És minden emberé – a tiéd is.