Sok bulimiás nem fogy le – és ezért nem veszik komolyan őket

Vannak, akik hónapokon, éveken át küzdenek bulimiával úgy, hogy közben senki – de tényleg senki – nem veszi észre. Nincs drámai fogyás. Nincsenek beesett arcok, kilógó bordák. Nincsenek „segélykiáltásként” értelmezhető jelek. Csak egy „jól működő” élet. Egy mosoly. Egy normál test. Egy ember, aki kívülről teljesen rendben van – de belül minden napja egy rejtett háború.

És tudod, mi a legrosszabb? Hogy a világ ilyenkor azt mondja:

„De hát nem nézel ki betegnek.”„Akkor biztos nincs nagy baj.”„Jól nézel ki, irigylésre méltó az alakod!”„Aki bulimiás, az nem ilyen.”

Pedig a tested nem plakát. Nem bizonyíték. Nem mentség. Nem hazugság. A tested csak egy burok, ami hűségesen viszi magában azt a fájdalmat, amit nem látnak kívülről.

Sokan nem fogynak le. Mert a szervezet védekezik. Mert falás után jön a kompenzálás, de a test tanul. Mert az anyagcsere felborul. Mert a hormonháztartás meginog. Mert a test nem számológép.

És ettől még a szenvedés valóságos. A bűntudat ugyanúgy marja a gyomrot. A szégyen ugyanúgy bezár a fürdőszobába. A gondolat, hogy „majd holnap jobban csinálom”, ugyanúgy belülről csörgedezik minden nap.

Csak kívülről nem látszik. És ezért te magad sem mindig tudod, hogy amit átélsz, az elég ahhoz, hogy segítséget kérj.

De hadd mondjak valamit, amit talán még soha senki nem mondott neked:

Akkor is számít, amit átélsz, ha nem látszik rajtad. Akkor is jogos a fájdalmad, ha nem tartozol a „klasszikus esetek” közé. Akkor is lehet evészavarod, ha nem fogytál le tőle.

Nem kell „eléggé rosszul lenni” ahhoz, hogy kimondhasd: elég volt. Nem kell a testednek összeomlania ahhoz, hogy elkezdd összerakni magad belül.

A gyógyulás nem a kilók számán múlik. Hanem azon, hogy végre kimondod: amit átélek, az valóságos. És megérdemlem, hogy meghalljanak.