Sokan azt hiszik, csak „akaraterő” kell – de a bulimiát nem lehet akaratból letenni

„Miért nem hagyod abba?” – hangzik el sokszor kívülről, jó szándékkal, de meg nem értéssel. Mintha a bulimia valami rossz szokás lenne, amit csak akarni kell és máris eltűnik. A valóság azonban ennél sokkal mélyebb, összetettebb – és sokkal több empátiát, tudást és támogatást kíván.

Nem rossz szokás, hanem pszichés zavar

A bulimia nem a gyengeség jele. Nem arról szól, hogy valaki nem elég erős vagy fegyelmezett, mert mögötte gyakran önértékelési zavar, trauma, szorongás vagy kontrollvesztés érzése húzódik meg. A falásroham és az azt követő kompenzáló viselkedés – például hánytatás, túlzott edzés vagy hashajtók használata – nem tudatos választás, hanem egy kényszerítő belső feszültség levezetése.

Ezt kívülről nem látni. A felszínen úgy tűnhet, hogy a bulimiás ember „normálisan funkcionál”, de belül egy láthatatlan harcot vív minden étkezéssel, minden érzéssel, minden nappal.

Miért nem segít az akaraterő?

Az akarat önmagában nem tudja felülírni azt a mély, gyakran évek alatt kialakult mintázatot, amely a bulimia alapját képezi. Amikor valaki próbálja „akarni”, hogy kijöjjön belőle és mégsem sikerül, az újabb bűntudatot, szégyent, kudarcélményt hoz – és így erősödik a körforgás, ami miatt eredetileg kialakult a zavar.

A bulimia nem szokás. Nem döntés. Nem jellemhiba. A gyógyulás nem az akarás mértékén múlik, hanem azon, hogy valaki milyen támogatást, eszközöket és milyen biztonságos teret kap ahhoz, hogy feldolgozza a háttérben húzódó érzelmi és lelki sebeket.

A gyógyulás: folyamat, nem döntés

A bulimiából való felépülés nem egyik napról a másikra történik. Ez egy hullámzó, gyakran visszaesésekkel tarkított út, ahol minden apró lépés számít. A cél nem csupán az, hogy „ne hánytassam magam”, hanem az, hogy újra kapcsolatba kerüljek a testemmel, a szükségleteimmel, az érzéseimmel – fájdalmasakkal is. Ez a kapcsolat sokaknál évek óta sérült vagy teljesen hiányzik.

A valódi gyógyulás során nemcsak a tünetek csillapodnak, hanem a belső világ is rendeződni kezd. Ez gyakran terápiát, önismereti munkát, és támogató közösséget igényel – és időt.